A 2001-es év nem várt sikereket hozott a debreceni trió számára. Lukácsék minden eddigi sikereiket überelni látszanak új albumukkal, az Agyarországgal. A hazai rockzene élcsapatának frontemberétől először aziránt érdeklődtünk, vajon megkísértette-e már őt is a kábítószerek csábosan veszélyes világa.


– Szerencsére annál több eszem van, hogy olyan dolgokat csináljak, ami miatt pórul járhatok. Voltak drogos élményeim, ezt nem hiszem, hogy különösebben titkolnom kellene, hiszen a Tankcsapda szövegek egy része utal rá. Az élet minden területén szeretek a saját bőrömön megtapasztalni egyes dolgokat. Még akkor is, ha azok negatívak; hogy tudjam, hogy miért ne csináljam később.
– Úgy hírlik, nagy akaraterőd van, erős dohányos létedre simán leszoktál.
– Volt, hogy napi két doboz cigit elszívtam, de ma már egyáltalán nem dohányzom. A kettő között persze el kellett telnie néhány évnek, és rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme. A drogokkal is hasonlóképp álltam, mint a dohányzással Amíg élményt és kalandot jelentettek, nem mondtam nemet, ha megkínáltak, de egy idő után rájöttem, hogy nem okoz már örömet, nem ad semmi pluszt, nincs értelme. És aminek nincs értelme, azt nem is csinálom, ez ilyen egyszerű.

– Találkozol a koncerteken a droggal?
– A rockzene közönségére nem jellemző a kábítószter-fogyasztás, inkább a sörözés-borozás, ami ellen – ésszerű határon belül – senkinek nem lehet kifogása. Rockzenei körökben divatos dolog arról beszélni, hogy kinek hány barátja halt meg túladagolásban, de hála Istennek engem ez idáig elkerült, és remélem, hogy el is fog. Tágabb ismeretségi körömben azonban sok emberrel találkozom, akik az életük kilátástalannak tetsző szituációit droggal vagy alkohollal igyekeznek feloldani, és azt hiszem, ez hosszú távon semmiképpen nem jelent megoldást. A normálisan gondolkodó emberek társadalmában a nem normálisak, ha akarják, mindenképpen megtalálják az utat a drogokhoz. Akiknek viszont csak egy kicsivel is több eszük van, azok idejében át kell, hogy lássák, hogy a különböző szerek miért vezetnek zsákutcába.

– Mit gondolsz a hazai drogpolitikáról?
– Nem feltétlenül az asztalra csapós drogpolitika, és nem is a legalizálás lenne a megoldás. Kell, hogy legyen arany középút. Ha már valaki függő, akkor mindenképpen kezelésre szorul – persze, csak ha ő is ezt akarja. Nagyon sok drogfüggő lusta bármit is tenni azért, hogy kigyógyuljon a betegségéből, de ez más esetben is így van: ha a beteg nem akarja a gyógyulást, az orvos a lelkét kiteheti, az összes gyógyszert felírhatja, nem jutnak előbbre. Azokat viszont, akik valóban ki akarnak keveredni ebből a helyzetből, nagyobb erkölcsi és anyagi támogatásban kellene részesíteni.

A legnagyobb csábító erő mindig is a tiltott gyümölcs zamata. Egy lázadó korban lévő, 14-16 éves ember számára, az részletes indoklás nélküli tiltás mindig oda vezet, hogy azt feltételezi, hogy ez valami nagyon jó dolog lehet, és ki akarja próbálni. Ha a hatásos prevenció eredményeképp az emberek tisztában lennének azzal, hogy melyik drog micsoda, milyen a hatása, és hogy hogyan is vezet abba a bizonyos zsákutcába, biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebben kezdenének bele. A félrevezetés vagy a nem tájékoztatás hosszú távon sokkal több kárt csinál, mint az őszinte, egyenes beszéd.